Első rész - Új hely, új kalandok

      A nevem Míra Evans. 17 éves, egyke lány vagyok. Vörös hajamat és rikítóan kék szememet édesanyámtól, Isabellától örököltem. Sajnos sosem találkozhattam vele. Meghalt a születésemkor, így apa nevelt fel, akit Robinnak hívnak.

A családunknak van egy igen sötét és ijesztő titka, ami mondhatni, misztikus is egyben. Törvényszegés, misztika, varázslat, titkok sorozata szennyezi be nevünk eredetét. Ezért apámon kívül nincsen senkim, hiszen senki se akart egy ilyen lányt barátnak, vagy éppen párnak. Én ezt nem bánom, nincs szükségem ostoba barátokra vagy olyanokra, akik kihasználnak azért, ami vagyok.

Ugyanis nem egy átlagos tiniként jöttem a világra. Ez okozta anya halálát is, amit nem tudtam a mai napig megbocsátani magamnak. Alakváltó farkas vagyok. Nem olyan, mint egy vérvarkas vagy ilyesmi. Kétszer nagyobb vagyok egy normális állatnál, és én teljesen át tudok változni.

A gond viszont nem ezzel van, hanem a törvénnyel. Apa és anya ugyanis fiatal korukban megszegtek néhányat. Apu ugyanis vadász családba született, ahol a szabály úgy szól, hogy tilos misztikus lénnyel szerelmi kapcsolatot létesíteni. Nos, itt jön a képbe anya, aki farkas felmenőkkel született, de ő maga nem lett az, ellenben mindenki tudta, hogy be fogja teljesíteni a családi jóslatot.

A jóslat kimondja:

„Ki halandónak születik egy farkas családba, annak gyermeke örököli ősei génjeit, s a legerősebb lesz mind közül. Ki ennek a gyermeknek életet ad, meghal egy új remény érdekében."

Nem hittek ebben a jóslatban, egészen a megfogantatásomig. Szerencsére a vadászok klánvezetője kegyes volt. Megkegyelmezett a szüleimnek és a szülés pillanatáig védték a családot. Majd közölték, hogy távoznunk kell. Apa megkeseredve, kezében velem elhagyta a várost, Beacon Hillst. Anyát ott temették el, farkashoz méltóan. De a törvény az törvény. Be kell tartani. Édesapám azóta se heverte ki a dolgokat, pedig 17 év telt el.

- Míra! Most már indulni kell. Rose már vár ránk. – kiáltott fel apa az emeletre.

El se akartam hinni, mikor közölte, el kell hagynunk Dakota biztonságát és szembe kell nézni a múlttal. Ugyanis anyu családja hívott minket: a segítségünket akarták.

- Máris megyek! – sietve lefutottam a lépcsőn az utolsó táskámmal  együtt.
Fura lesz visszatérni oda, ahol minden elkezdődött.

Egész úton csak bámultam ki az ablakon. Nem volt kedvem a társalgáshoz. Inkább magamban dúdoltam a rádió által játszott aktuális zenét. Rose sokszor megjegyezte nekem már, hogy a hangom egy angyalé. Erre persze mindig csak fintorogtam. Nem kedveltem és ennek mindig hangot is adtam, bár végtére is ő apa egyetlen barátja, így hát eltűrtem.

12 óra után megérkeztünk az úti célunkhoz. Nagyon szép környék volt, tele fákkal, parkokkal és egy hatalmas erdővel karöltve. Az utcákon gyerekek játszottak, az épületeknél drágábbnál drágább autók sorakoztak. A ház is nagyon szép és monumentális volt. Egy nagy udvar és tornác fogadott minket, a ház ablakai az utcára néztek. Kint egy nagy tölgyfa állt, alatta virágokkal és egy hintával, ami az egyik ágára volt felszerelve.

- Látom, tetszik. Ez lesz az új otthonotok. Pár háztömbre pedig én lakok, így akármi van, hívjatok csak fel és át tudok jönni. Fent az emeleten van két vendégszoba, pont a tiéd mellett. Illetve egy fürdő is. – szólalt meg Rose miután leparkolt és kiszálltunk.

Kikaptam apa kezéből a kulcsot, felrohantam a tornácon és berontottam a házat, majd felfutottam a nagy fenyőfa lépcsőn. Keresnem se kellett, egyből tudtam melyik lesz az én szobám. Belépve a nagy mahagóni ajtón, elállt a lélegzetem is.

A szoba óriási volt. Nagy szekrény volt bal oldalt, mellette íróasztal a hozzá tartozó székkel és egy kisebb asztal tükörrel. A gardrób másik oldalán egy nagy, egész alakos fali tükör hevert. Jobb oldal még egy kisebb könyves szekrény, egy nagy francia ágy, két éjjeliszekrény kapott helyet. Velem szemben egy nagy üveges ajtó vezetett ki az erkélyre, ami szintén elég tágas volt. A padlón kék szőnyeg díszelgett, a falak fehéren csillogtak, a plafonon pedig csillár ékeskedett.

Ledobtam a táskámat és végigterültem az ágyon. Boldogság öntötte el a szívemet:
Végre itthon érzem magam! Igazán otthon! - Gondoltam magamban mosolyogva.

- Mondtam, hogy telitalálat lesz ez a szoba – törte meg a csendet apa hangja. Lerakta a kezében lévő dobozokat, amiken a nevem díszelgett.

- Jó újra itthon lenni – szaladtam oda hozzá és megöleltem.

Éreztem a szívverésén, hogy ő annyira nem boldog. De ez érthető is, hiszen nem szívesen megy oda vissza az ember, ahol ennyi keserűség és rossz dolog történt vele. Én viszont izgatott voltam, hiszen így közelebb kerülhetek anyához.

- Megyek, segítek felhozni a dolgokat – kimentem a kocsihoz, ahol Rose szenvedett egy halom könyvvel teli ládával.

- Hagyd, majd én – kivettem a kezéből és könnyedén becipeltem.

Reggel érkeztünk meg, a pakolás pedig egészen estig tartott. Éjfélre már mindenki elfáradt. Rose még éjfél előtt lelépett, mert várta otthon a családja és még neki is sok dolga volt. Apa megköszönte neki, hogy segített nekünk költözni. Aztán gyorsan megvacsoráztunk és nyugovóra tértünk. Meg hát, holnap iskola és nem karikás szemekkel akarok bemutatkozni az első napomon.

Sziasztok! Na meg is hoztam az első részt. Remélem mindenkinek tetszeni fog! :D 

Kérlek írjatok majd véleményt. Szeretném tudni, hogy mit gondoltok, illetve ebből sokat lehet tanulni és fejlődni is.

Prológus

     A kórház folyosóján várakoztam és az ablakon kinézve bámultam bele a semmibe. A tomboló hóvihar mindent belepett. Fura egy nap. Az égen a Hold fehér fénye látszott ki egy kis résen, de az eget most hófelhők uralták. Remegtem, nem tudom, hogy a hidegtől vagy az idegességtől. Aggódtam a feleségemért, mert Ő a mindenem. Nem tudtam, képtelen voltam elképzelni egy életet nélküle. Nem akartam hinni ebben az egész jóslat dologban. Makacsul hittem, hogy ez csak egy újabb misztikus baromság és van megoldás rá. Képtelen voltam beletörődni a végzetünkbe. De a terhesség ideje alatt mind a kettőnk rájött arra, hogy igaza volt Johnnak. Mindenben.
Dühömben a falba csaptam az öklöm.

- Nem lesz semmi baj, Robin! Meg fogják menteni! – lépett oda hozzám együtt érzően Daniel. Ő volt a szövetségben a legjobb barátom, mindenben támogatott. Még akkor is mikor összejöttem Isabellával és mindenki szitkozódott.

- De te is hallottad a jóslatot! Meg fog halni! – erős akartam maradni. Nem akartam sírni, most még nem.

- John megmenti majd. Bízz bennük! – vállamra tette a kezét biztatóan.

Ám ekkor elkezdtek kifelé szállingózni az emberek a műtőből. Egy orvos felénk kezdett sétálni. Zaklatottnak nézett ki, a ruhája pedig csupa vér volt.

- Robin Evans. – szólított meg. – Sajnálom, Isabella Evans életét vesztette. De egészséges kislánynak adott életet. Nagyon sajnálom Mr. Evans. – lehajtott fejjel mondta ki az utolsó mondatot.

Szó nélkül berohantam a kórterembe ahol még egy nővér volt ott, illetve egy idős, hatvanas éveiben járó férfi. Az ajtó csapódásra az úr megrezzent de nem mozdult.

- Isa.... – kezdtem elcsukló hangon.

Szemembe könnyek szöktek, most utat is engedtem nekik. Nem érdekelt senki és semmi abban a percben. Vörös haja csapzottan keretezte hófehér, sovány arcát. Homlokán verejtékcseppek csillogtak. Ott feküdt előttem, élettelenül.

- Nézd, én nagyon sajnálom, hogy így alakult – lépett mellém John. – De mind a ketten tudtátok ennek az árát – szavai savként marták a tudatomat.

Képtelen voltam vele szembenézni, de mélyen belül jól tudtam, hogy igaza van. A francos életbe, igaza van! Belül tomboltam a dühtől és a keserűségtől, kifelé viszont csak a megtörtség látszhatott rajtam. De így is tudtam, hogy John érzi a fájdalmamat.

- A lányod volt! Hogyan hagyhattad neki? Hiszen te tudtad... – kezdtem neki vádlón, majd erőt véve magamon belenéztem szürke szemeibe. – Te tudtad, hogy ez lesz! – megragadtam a gallérjánál fogva és megemeltem. Szemem csak úgy szikrázott a dühtől.

- Ez így igaz. Viszont neked kellene a legjobban tudnod, hogy képtelenség volt lebeszélni róla. Akarta, akarta azt a kisbabát. Bátran nézett szembe a sorsával. Nem félt. Tudta, hogy mi vár rá. Nagyon jól tudta – hangja nyugodtan törte meg a feszült légkört.

Monológjával csak még jobban belém rúgott. Mert már megint igaza volt! Hiszen Isa mindig is ilyen volt: sosem maradt otthon, mikor mondtam neki. Mindig követett a csatákba és a küldetésekre is. Pedig neki nem volt természetfeletti képessége, így nem tudta volna magát megvédeni. Mindig oda ment, ahova nem kellett volna. Persze, ezért is szerettem belé. Mert tetszett az önfejűsége, az, ahogyan kitartott a dolgok mellett.

- Mr. Evans, szeretné megnézi a lányát? – lépett oda óvatosan egy ápolónő, kezében a bebugyolált csöppséggel.

A látványtól megremegtem. Nem mertem lépni. Leeresztettem Johnt, és elfordultam. Nem tudtam merre nézzek. Nem így terveztem el ezt az egészet.

- Legalább nézz rá, az Isten szerelmére! – hallottam meg a hátam mögül az öreg vádló hangját. – Ő a te lányod! A ti lányotok! Szüksége van rád! Ő nem tehet semmiről! – John szavai egyre halkultak. A tudatom próbálta kizárni Őt a fejemből.

Tudtam, hogy nem a pici hibája ez, de mégis, őt okoltam mindenért. Ha nem lenne, most boldog lennék a feleségemmel! Akkor még mindig élne!

- Mr. Evans? – tétován szólt felém a nő.

  Megfordultam és kivettem a karjaiból a kicsit. Lenézve láttam, hogy az anyjára hasonlít inkább. Szemei még csukva voltak, aludt. De a pihés haja ugyan olyan vörös volt, mint az övé. Pár perc sem kellett, a lányom helyén egy kis vörös bundájú farkaskölyök pihengetett. Majd ismét visszaváltozott. Mintha csak jelezni akarta volna ő is, hogy a jóslat beigazolódott.

Ezután a jelenetsor után Isabellát kitolták a műtőből, nekem pedig kivették a picit a kezemből, majd visszahelyezték az inkubátorba és az anyja után tolták. Kint Daniel aggódó tekintetével találtam magamat szemben.

- Annyira sajnálom Robin! – hajtotta le fejét.

- Most mihez kezdjek? – leroskadtam egy székre és az arcomba temettem a kezeimet.

- Nos, sajnálom Isa halállát. De a törvény az törvény. Ti pedig megszegtétek ezt, fiam – apám szavaira most a legkevésbé lett volna szükségem.

- Mit akarsz? – kérdeztem, de a választ magamtól is tudtam.

- El kell mennetek. Így szól a megállapodás. – legszívesebben bevertem volna neki egyet, de túlságosan kimerült voltam hozzá. Bólintottam egyet.

A temetés 2 héttel utána lezajlott. Mindenki sajnálkozott, amire nekem nem volt szükségem. Addigra Míra is megerősödött: készen álltunk a költözésre. Már a ház is volt  Dakotában. Kezemben a kicsivel beszálltam a taxiba és meg sem álltunk az új otthonunkig.

Remélem tetszett nektek ez a kis prológus. Tudom, kicsit rövidre sikeredett. Viszont próbálom a többi részt minél hosszabbra megírni! Remélem azért sikerült felkeltenem az érdeklődéseteket ;)