2. rész - Találkozások

         Reggel korán keltem, hogy időben el tudjak készülni. Nem akartam késve érkezni az első napomon. Mindig is fontosnak tartottam az első benyomást. Ugyan akkor a korán kelés sosem volt az erősségem, így mint mindig, most is nehezen vettem rá magam arra, hogy felkeljek. A mosdóban megmostam az arcomat, hogy hamarabb magamhoz térjek.

Ezután a szekrényem felé vettem az utat, hogy kihalásszam azt, amit ma viselni akarok. A választásom valamiért egy fekete farmerre, egy szürke pólóra, kék- fekete-fehér kockás ingre és a kedvenc Adidas

cipőmre esett. Ezután a hajamat fésültem ki, ami a derekamig ért. Felül egyenes volt a hajam, de az aljában apró hullámok voltak felfedezhetőek. Mikor mindennel készen lettem, lefutottam az étkezőbe egy almáért és egy kis müzliért. Apa már javában kávézott és olvasta a szokásos reggeli lapokat.

- Jó reggelt apu! – pusziltam meg a feje tetejét.

- Neked is, kölyök – biccentett felém mosolyogva.

Miután letette a napilapot és én is befejeztem a reggelit, felajánlotta, hogy elvisz suliba. Ennek nagyon megörültem, ugyanis ritka alkalom mikor elvisz, hiszen a munkájával mindig el van havazva és Evans lévén mindig késésben van. Látszik, hogy a lustaságot honnan is örököltem.

Az iskolához érve kissé hevesebben kezdett verni a szívem. Különös izgatottság fogott el az új hellyel, környezettel és emberekkel kapcsolatban. Nem is figyeltem oda arra, amit apa mond nekem.

- Hahó, Míra! Figyelsz te rám? – legyezett egyet a szemem előtt apa.
- Öhm….Persze. Ne haragudj, de valami furát érzek a levegőben – ezzel még csak nem is hazudtam neki. Tényleg fura, számomra ismeretlen illatok keringtek a levegőben.
- Mindenesetre, vigyázz magadra. Este sokáig dolgozok, szóval gyalogolnod kell.
- Rendben. Nem probléma. Szia, apa! – szálltam ki a kocsiból és elindultam a bejárat felé.

Az ajtón belépve rengeteg ember tolongott a folyosón. Én a gazdasági iroda felé vettem az irányt, átvenni az órarendet és megtudjam a szekrényem számát.

Miután ezzel is megvoltam, felderítésre indultam, hogy megtaláljam a számhoz tartozó szekrényt.

„2724” - ezt állt a kis lapon, amit a titkárnő adott át nekem az irodában. Hamar meg is találtam, majd siettem órára. Az első óra – miért is ne? – pont matek volt. Mikor az ajtón benyitottam a tanár már ott volt.

Francba! Elkéstem! Szép volt Míra! - gondoltam magamban és vártam a szokásos szidást.

- Ön biztos az új lány. Nem szép dolog elkésni. De ha már úgy is áll, akkor mutatkozzon be! – szidott meg a tanár úr.
- Elnézést. Míra Evans vagyok. Dakotából jöttem – nem tudtam, hogy még mit mondhatnák, így hát csak csendben vártam.
- Foglaljon helyet Mr. Stilinski előtt. – mutatott a terem vége felé.

Igyekeztem minél gyorsabban helyet foglalni. Nem akartam még nagyobb feltűnést kelteni, így is elég volt ez a kis belépőm. Viszont furcsa illatot éreztem a levegőben. Óvatosan beleszimatoltam – persze észrevétlenül, ugyanis nem kellett, hogy mindenki megtudja mi is vagyok – és oldalra fordultam ahonnan a szag forrása jött. Es fiatal, velem egyidős srác árasztotta magából. De mikor rám nézett, sietve el is fordítottam a fejemet. Ezután csendben jegyzeteltem, majd észleletem, hogy valaki hátulról néz. Konkrétan égette a tekintete a hátamat, de nem mertem megfordulni, jobbnak láttam csak az órára koncentrálni.

Az iskola többi része unalmasan telt. Nem lettek barátaim így az első sulis napon. Bár, ezen meg sem lepődtem, hiszen én csak egy új lány vagyok. Pár napig még mindenkinek érdekes, aztán pedig megunják és elfelejtenek. Kicsit kiábrándító és olyan, mintha egy játék lennék, de hát ilyen az új lányok élete a gimiben. Mondjuk ez még mindig a jobb, mintha egész gimis éveimben cseszegetnének.
Ahelyett, hogy hazamentem volna, inkább az erdőbe mentem. A táskámat elrejtettem egy fa tövében és belevetettem magam az erdőbe. Mikor már elég messzire jutottam, átváltoztam. Vörös bundám, kék szemem és hatalmas termetem miatt jócskán kelthettem volna feltűnést, de erre a madár se jár. Így veszélytelen volt az átalakulásom.

Imádtam ebben az alakomban rohangálni. Kiskoromban ezért mindig az erdőket jártam apával, mert itt

lehettem csak igazán önmagam. Futás közben észleltem, hogy elkezdett besötétedni. Viszont mielőtt hazafelé vettem volna az irányt, inkább megálltam egy sziklaszirtnél és üvöltöttem egyet. Apa szerint ezzel csak az ellenségeimet hívom oda magamhoz és bajba kerülök, én viszont sosem hallgattam rá. Hiszen anya makacsságát örököltem. Ilyenkor persze sokszor elgondolkozok, hogy vajon mit örököltem akkor apától? Nos, tippem szerint a remek főzőtudományomat és az eszemet.

Mielőtt tovább folytathattam volna az utamat haza, egy másik üvöltést hallottam meg. A szél is feltámadt, én pedig érdeklődve tekintettem körbe. Ez a hang nem volt vidám, inkább szomorú és segítségkérő. Így hát vakmerően a hang irányába kezdtem el rohanni, dacolva az egyre erősödő széllel. Különös érzés kerített magába: a levegő tele volt vérszaggal, amit félelem keresztezett. Érzetem, hogy valaki fél, sőt! Retteg.

A lábaim egy tisztáshoz vezettek el ahol egy ember és egy… vérfarkas hadakozott egy másikkal. A srácon láttam, hogy hatalmas seb tátong a felsőtestén. A társa sem bírta már tovább, láttam, ahogyan az ereje vége felé jár.

Ezt nem hagyhatom! - gondoltam magamban és a támadójukat vettem célpontul. Rohanás közben elrugaszkodtam a földtől és rávetetem magam. Döbbenetében nem tudott védekezni és együtt borultunk végig a rideg, kemény talajon. Hadakoztam vele egy ideig, de én voltam az erősebb, tekintve hogy fáradt is volt már. Sikerült elkergetnem. Ezután megtartva farkas alakomat a két srácra néztem. Ismerős volt az egyikük. Aztán beugrott, hogy honnan. Az, aki vérfarkas, matekon a mellettem lévő padban ült.

Ez megmagyarázza az ismeretlen szagot – gondoltam magamban.

- Ki vagy te? – kérdezte a visszaalakult fiú. Válaszul csak megráztam a fejemet. Nem akartam nekik elmondani, hogy ki vagyok.

Ezután a fiatalabb srác – aki vérzett több sebből – hírtelen elterült a földön.

- Stiles! – kiáltott fel és társához rohant. Éreztem, hogy nagyon gyenge.

Haldoklott. Óvatosan jeleztem neki, hogy tegye fel a barátját a hátamra.

- Azt se tudom, hogy ki vagy! – kiáltott rám dühösen.

- Ha nem teszed, meg fog halni. Én gyorsabb vagyok – szólaltam meg végül, hiszen most vészhelyzet volt. Ezzel pedig továbbra se fedtem fel a kilétemet.

- Ha bármi baja lesz, megkereslek és… – kezdett bele miközben óvatosan a hátamra rakta.

- Tudom. Akkor meg fogsz ölni. Vigyázok rá! – bólintottam és elfutottam.

Szaladtam, ahogyan csak bírtam, miközben arra ügyeltem, hogy az utasom le ne essen rólam. Farkas létemben még az a nagy előny, hogy egy embert elbírok a hátamon. Ami ilyen helyzetekben remekül jön.

A kórházhoz érve lassítottam. Visszaváltoztam és a fiút a hóna alatt megtámasztva becipeltem. Egy kedves barna hajú hölgy sietett felénk.

- Scott szólt már. Azonnal viszem is kivizsgálni. – hadarta el a nő és átvette tőlem Stilest – azt hiszem, így hívják – majd el is tűnt vele.

 Nem tudtam, hogy mihez kezdjek, de maradni nem akartam. Nem derülhetett ki a titkom, viszont aggódtam érte. De még csak pár perce találkoztam vele, ugyanis nem rémlik, hogy láttam volna már korábban valahol…

Hazaérve álmosan léptem be a konyhába, hogy valami vacsorát keressek magamnak. A fejem tele volt a pár perce történt eseményekkel. Továbbra is azzal a sápadt arccal foglalkoztam. Nem tudtam kizárni.

Evés után lezuhanyoztam, de még a forró víz sem szabadított meg a gondolataimtól. Befeküdtem az ágyamba és elnyomott az álom azzal a sráccal az elmémben, akit annyira el akartam volna felejteni. Különös, hogy az ember aggódhat valaki olyanért akit még csak nem is ismer…