Prológus

     A kórház folyosóján várakoztam és az ablakon kinézve bámultam bele a semmibe. A tomboló hóvihar mindent belepett. Fura egy nap. Az égen a Hold fehér fénye látszott ki egy kis résen, de az eget most hófelhők uralták. Remegtem, nem tudom, hogy a hidegtől vagy az idegességtől. Aggódtam a feleségemért, mert Ő a mindenem. Nem tudtam, képtelen voltam elképzelni egy életet nélküle. Nem akartam hinni ebben az egész jóslat dologban. Makacsul hittem, hogy ez csak egy újabb misztikus baromság és van megoldás rá. Képtelen voltam beletörődni a végzetünkbe. De a terhesség ideje alatt mind a kettőnk rájött arra, hogy igaza volt Johnnak. Mindenben.
Dühömben a falba csaptam az öklöm.

- Nem lesz semmi baj, Robin! Meg fogják menteni! – lépett oda hozzám együtt érzően Daniel. Ő volt a szövetségben a legjobb barátom, mindenben támogatott. Még akkor is mikor összejöttem Isabellával és mindenki szitkozódott.

- De te is hallottad a jóslatot! Meg fog halni! – erős akartam maradni. Nem akartam sírni, most még nem.

- John megmenti majd. Bízz bennük! – vállamra tette a kezét biztatóan.

Ám ekkor elkezdtek kifelé szállingózni az emberek a műtőből. Egy orvos felénk kezdett sétálni. Zaklatottnak nézett ki, a ruhája pedig csupa vér volt.

- Robin Evans. – szólított meg. – Sajnálom, Isabella Evans életét vesztette. De egészséges kislánynak adott életet. Nagyon sajnálom Mr. Evans. – lehajtott fejjel mondta ki az utolsó mondatot.

Szó nélkül berohantam a kórterembe ahol még egy nővér volt ott, illetve egy idős, hatvanas éveiben járó férfi. Az ajtó csapódásra az úr megrezzent de nem mozdult.

- Isa.... – kezdtem elcsukló hangon.

Szemembe könnyek szöktek, most utat is engedtem nekik. Nem érdekelt senki és semmi abban a percben. Vörös haja csapzottan keretezte hófehér, sovány arcát. Homlokán verejtékcseppek csillogtak. Ott feküdt előttem, élettelenül.

- Nézd, én nagyon sajnálom, hogy így alakult – lépett mellém John. – De mind a ketten tudtátok ennek az árát – szavai savként marták a tudatomat.

Képtelen voltam vele szembenézni, de mélyen belül jól tudtam, hogy igaza van. A francos életbe, igaza van! Belül tomboltam a dühtől és a keserűségtől, kifelé viszont csak a megtörtség látszhatott rajtam. De így is tudtam, hogy John érzi a fájdalmamat.

- A lányod volt! Hogyan hagyhattad neki? Hiszen te tudtad... – kezdtem neki vádlón, majd erőt véve magamon belenéztem szürke szemeibe. – Te tudtad, hogy ez lesz! – megragadtam a gallérjánál fogva és megemeltem. Szemem csak úgy szikrázott a dühtől.

- Ez így igaz. Viszont neked kellene a legjobban tudnod, hogy képtelenség volt lebeszélni róla. Akarta, akarta azt a kisbabát. Bátran nézett szembe a sorsával. Nem félt. Tudta, hogy mi vár rá. Nagyon jól tudta – hangja nyugodtan törte meg a feszült légkört.

Monológjával csak még jobban belém rúgott. Mert már megint igaza volt! Hiszen Isa mindig is ilyen volt: sosem maradt otthon, mikor mondtam neki. Mindig követett a csatákba és a küldetésekre is. Pedig neki nem volt természetfeletti képessége, így nem tudta volna magát megvédeni. Mindig oda ment, ahova nem kellett volna. Persze, ezért is szerettem belé. Mert tetszett az önfejűsége, az, ahogyan kitartott a dolgok mellett.

- Mr. Evans, szeretné megnézi a lányát? – lépett oda óvatosan egy ápolónő, kezében a bebugyolált csöppséggel.

A látványtól megremegtem. Nem mertem lépni. Leeresztettem Johnt, és elfordultam. Nem tudtam merre nézzek. Nem így terveztem el ezt az egészet.

- Legalább nézz rá, az Isten szerelmére! – hallottam meg a hátam mögül az öreg vádló hangját. – Ő a te lányod! A ti lányotok! Szüksége van rád! Ő nem tehet semmiről! – John szavai egyre halkultak. A tudatom próbálta kizárni Őt a fejemből.

Tudtam, hogy nem a pici hibája ez, de mégis, őt okoltam mindenért. Ha nem lenne, most boldog lennék a feleségemmel! Akkor még mindig élne!

- Mr. Evans? – tétován szólt felém a nő.

  Megfordultam és kivettem a karjaiból a kicsit. Lenézve láttam, hogy az anyjára hasonlít inkább. Szemei még csukva voltak, aludt. De a pihés haja ugyan olyan vörös volt, mint az övé. Pár perc sem kellett, a lányom helyén egy kis vörös bundájú farkaskölyök pihengetett. Majd ismét visszaváltozott. Mintha csak jelezni akarta volna ő is, hogy a jóslat beigazolódott.

Ezután a jelenetsor után Isabellát kitolták a műtőből, nekem pedig kivették a picit a kezemből, majd visszahelyezték az inkubátorba és az anyja után tolták. Kint Daniel aggódó tekintetével találtam magamat szemben.

- Annyira sajnálom Robin! – hajtotta le fejét.

- Most mihez kezdjek? – leroskadtam egy székre és az arcomba temettem a kezeimet.

- Nos, sajnálom Isa halállát. De a törvény az törvény. Ti pedig megszegtétek ezt, fiam – apám szavaira most a legkevésbé lett volna szükségem.

- Mit akarsz? – kérdeztem, de a választ magamtól is tudtam.

- El kell mennetek. Így szól a megállapodás. – legszívesebben bevertem volna neki egyet, de túlságosan kimerült voltam hozzá. Bólintottam egyet.

A temetés 2 héttel utána lezajlott. Mindenki sajnálkozott, amire nekem nem volt szükségem. Addigra Míra is megerősödött: készen álltunk a költözésre. Már a ház is volt  Dakotában. Kezemben a kicsivel beszálltam a taxiba és meg sem álltunk az új otthonunkig.

Remélem tetszett nektek ez a kis prológus. Tudom, kicsit rövidre sikeredett. Viszont próbálom a többi részt minél hosszabbra megírni! Remélem azért sikerült felkeltenem az érdeklődéseteket ;)